A történet középpontjában ismét az Blood Ravens rendház áll, akik az Armageddon nevű cirkálójukról ereszkednek alá a különböző bolygókra. Vezetőjük a frissen kinevezett Force Commander (vagyis mi) és régi társa a bajban, Tarkus. Az egyjátékos kampány több szempontból is túllép az eddigi stratégiák javánál tapasztalt egyszerű történetvezetésen, pl. a  kiegészítőkkel behozott küldetés térkép, ahol a bolygó felszínét látva választhatjuk ki, hol szeretnénk lehelyezni egységeinket némi rendrakás céljából. Ez tehát egyben azt is jelenti, hogy a főküldetés mellett lehetőségünk adódik számos mellékágat is végigjárni, bár néhol unalmas  „támadd meg az ellenséget”, vagy „védd a bázist” kliséket alkottak

 

Dawn of War 2 sokkal inkább egy taktikai RTS képét mutatja: nincs bázisépítés és a küldetések közben egységeket sem lehet kiállítani, csak azokkal a „forrásokkal” és felszerelésekkel gazdálkodhatunk, melyek a misszió elején rendelkezésünkre állnak. Ez maximum négy szakaszt jelent, melyek más-más harci képességükben lesznek professzionálisak. Az egyes csaták túlélői természetesen komoly fejlődésen mennek át idővel, amennyiben sikerül megőrizni őket, a mellékküldetések teljesítésével illetve a komolyabbnak számító ellenfelek legyőzéséve pedig jobb felszereléshez lehet hozzájutni.
 Mindez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy van öt különféle csapatunk – illetve ebből egy maga a parancsnok, és az utolsó küldetésekre egy újabbal bővül a repertoár – akikből minden egyes misszióra maximálisan négyet vihetünk magunkkal. A csapatok zömében három űrgárdistából állnak, akik a missziók során fokozatosan lépnek szinteket, mikor is erősíthetjük a négy alapértéküket, illetve egyre újabb és újabb kütyüket (fegyverek, páncélok és egyéb nyalánkságok) aggathatunk rájuk, melyeket vagy a küldetések közben találhatunk, vagy pedig a misszió sikeres teljesítésének jutalmát képezik. A küldetések során ugyanis kizárólag piciny csapatunkat kommandírozhatjuk, hogy úgymond taktikai küzdelmet vívjunk a nem kis számú ellenfelekkel. Sajnos az űrgárdisták sem teljesen golyóállóak, így néha bizony feldobják űrbakancsaikat. Ez esetben a pályákon elszórva található portálokat elfoglalva hiányzó csapattagjaink automatikusan pótlásra kerülnek.

 

Az egyjátékos móddal ellentétben a multi rész már tartalmaz némi mélyebb stratégiát is. Ugyan mindössze egyetlen kis bázisunk van, meg egy gépágyúnk, azonban képesek vagyunk, hogy egységeket gyártsunk. Ehhez két dologra van szükségünk: energiára, amelyet bizonyos pontok elfoglalása szerezhetünk meg, rájuk felhúzni egy épületet, és maximálisan három darab generátort hívhatunk le mellé. A mennyei manna, a "requsition point" szinte változatlan formában megmaradt, azt leszámítva, hogy ezúttal semmiféle védelmi épületet nem húzhatunk fel rájuk.Azonban nem ennyire egyszerű a helyzet, hiszen stratégiai pontokat is meg kell szállnunk a győzelemhez . Ezekből  három található egy pályán, s meglepetésre nem annyira termelik a pontokat, mintsem meggátolják az elveszésüket: mindegyik csapat 500-500 ponttal rendelkezik, és minél több stratégiai pontot birtokol, annál gyorsabban csökken az ellenfél pontszáma, egészen addig, míg valamelyik félnek lenullázódik.Ez a szisztéma rendkívül élvezetes meccseket generál, amelyekben soha nem bízhatjuk el magunkat, hiszen az ellenfél bármikor képes lehet bevenni egy stratégiai pontot. Ezek védelmére azonban nemigen hagyhatunk hátra nagy létszámú katonát, hiszen a populációlimit igencsak véges. Összesen száz pontunk van, amelyből a különféle egységek eltérő mértékben ragadnak ki, kivéve az előre megválasztható parancsnokunkat, kiknek minden frakciónál három válfaja létezik.   

A grafikai motor mellett a mesterséges intelligencia, illetve a játékkörnyezet is komoly fejlődésen ment át. Példaként, ellenséges tűz alá kerülve a szakaszok maguktól fedezéket keresnek, mely azonban nem nyújt védelmet a lángszóróktól és a gránátok hatásától, realisztikusabb a járművek megjelenítése és a „jetpack” egységek fel és leszállása.

A grafika részletesen kidolgozott, aprólékos, és -mivel egy Warhammer játékról beszélünk- az egész látvány brutálisan életszerű, a harcok során mindenből és mindenkiből fröcsög a vér, repkednek a darabok, és úgy egyáltalán az egész grafika nagyon egyben van, folyamatos egészet alkot.
A hangeffektusok mindenhol tökéletesen szólalnak meg, minden egységnek, gépnek, lénynek és fegyvernek tökéletesen eltalált zörejeket sikerült rögzíteni a hangért felelős csapatnak. Egyedül a kampány során megszólaló szinkronszínészek nem álltak a helyzet magaslatán, de azért nem rosszak annyira, hogy zavaró legyen.

 

A Relic teljesen átalakította a játékmenetet, melynek eredményeként  az RTS megjelölés nem is illik a Dawn of War 2-re,  és remek game-t hozott össze a többjátékos módban. Egyjátékos azonban  felemásra sikeredett a dolog sajnos, hiszen ami előreviszi a játékost az korántsem feltétlenül a játékélmény maga, mintsem a klasszikus "tápolás", hogy minél jobb cuccokat szedjen össze csapatának. Azonban a játékmenet erősen unalmassá válik mivel tulajdonképpen ugyanazt a küldetést kell végigjátszanunk több tucatszor, pusztán a körítés változik. De sokszor még az sem.